"Laci te

Hallod-e?

Jer ide,

Jer ide ha mondom,

Rontom-bontom...…"

Sándor bátyám, ha szólíthatom így, ön nem csak egy nagyszerű költő volt, de már 1847-ben látta, hogy ezzel a Laci gyerekkel biza baj lehet. A mi, jelenkori Lacink, hivatalos nevén Leslie, egy hurrikán volt az elmúlt hetekben, aki az óceán közepén született, és az öreg kontinens partjainál, Portugáliában fejezte be földi létét. Megjelenése, mozgása, és végül a halála után pár nappal gondoltam arra, hogy írok róla, mert egy szigeten élve, nem csak az értékelődött át bennem, hogy mit jelent egy hurrikán közelében lenni, de sokat tanultam abból is, ahogy az előre jelző szolgálatok, a hivatalos szervek, és az emberek hétköznapjait figyelhettem egy hurrikán árnyékából.

Szeptember 17.-én figyelt fel az amerikai hurrikán center, az NHC egy, az Azori-szigetek térségében képződő  trópikus, szubtrópikus jelenségre, melynél esélyt láttak arra, hogy trópusi viharrá, vagy hurrikánná fejlődhet. Nem kellet sokat várni, mert Szeptember 23.-án meg is született az új jelenség, aki akkora potenciállal rendelkezett, hogy nevet is kapott. Így született meg Leslie, a trópusi vihar, későbbi hurrikán. Szeptember 27.-ig, egy viszonylag szűk területen mozgott, fejlődött, cseperedett, majd miután többször alakot, és kategóriát váltott, Október 10.-én a saját lábára állt, és C1-es hurrikán ként elindult. Először Október 11-én Madeirát látogatta meg, majd Október 13.-án Lisszabonnál csapott le, ahol is a szárazföldi légtömegek hadserege, kapitulációra, majd a hadbíróság halálra ítélte. A száraz légtömegek fogságában, még az utolsó erejével, fogai között recsegtek szavai, egyre halkabban, de a félelem csendjében jól érthetően: 

Emberek.Visszatérek.

Önmagában ez a téma nem biztos hogy első ránézésre izgalmas lehet, sőt, ha otthon ülnék, nem is tudnék erről a hurrikánról, de itt egy szigeten élve megtapasztaltam, hogy egy ilyen jelenség bizony komoly dolog, és foglalkozni kell vele. Foglalkozni, hmm, de hogyan is?

Az amerikai központ folyamatosan figyelte, és nagy eséllyel azt jósolta, hogy Leslie végig vonul a kanári térségen, mint ahogy a Delta hurrikán is 2005-ben. A Delta egy nagyon hasonló jelenség volt, és mindenki biztosra vette hogy elkerüli a szigeteket, de egy nap a hurrikán gondolt egyet, és irányt váltott. Trópusi viharként csapott le a szigetekre, mintegy 150km/h sebességű széllel. Heten meghaltak, tizenketten eltűntek, és mintegy 400 millió dollárra tehető az anyagi károk mértéke. Letarolta a Kanári szigeteket, Marokkót, Algériát. Akkoriban elég nagy visszhangot váltott ki az eset, mert sokan úgy vélték, nem volt elég körültekintő az előre jelző rendszer, és mindenki nyugodtan hátradőlt, amikor az aktuális időjárási modell megmondta a tutit, miszerint nem jön ide.

A Delta kitérő nagyon fontos, hogy megértsük a Leslie jelenséget, és hogy értsük azt is, ki, hogyan reagált az elmúlt hetekben. A Centro Nacionales de Hurricanes (CNH) komolyan figyelte a fejleményeket, és a 2005-ös procedúrától eltérően figyelte azt a modult is, amely szerint érinteni fogja a szigeteket. Így azokban a napokban én is három modult figyeltem egyszerre. A CNH a két modulból próbált információt szolgáltatni, ami nagyon visszafogottra sikerült, az amerikai viszont határozottan a rosszabb forgatókönyvet kommunikálta, és nagyobb esélyt adott hogy ideér. Én, így utólag bele gondolva, jobban figyeltem az amerikai modult, és közben egyre jobban reméltem, hogy a CNH-nak lesz igaza, de azért a kétely mindig ott volt bennem. Hitelesnek tekinthetek-e egy olyan hivatalos kommunikációt, ahol a riasztásért felelős szerveknek figyelembe kell venniük azt is, hogy egy téves riasztás, milyen következményekkel járhat, a turizmus tekintetében. Igen vállalom, nem láttam a határozott erőt a hivatalos kommunikációban.

Az amerikai központon kívül a Tiempo8, és a Canarias tiempo időjárási oldalakat figyeltem, mert ők legalább minden modult elemeztek, és naponta legalább négyszer adták közre a hurrikán aktuális helyzetéről a képeket. A fenti modell jól mutatja, hogy tényleg nem lehetett tudni, merre az arra, de amikor elmúlt a veszély, az időjárás jelentők, a Leslie, eres tu? képpel, kicsit viccesen lezárták a kérdést, és mindenki ment a dolgára. Ma már csak egy emlék, senki nem foglalkozik vele.

Az itt élőkön nem láttam semmi különöset, a halászok nem morgolódtak, száraz dokkba kerültek a hajók, és sehol senki nem átkozódott, nem tolta a tuti igazságot, csak készült arra az esetre, ha mégis történne valami. Nem várt senki senkire, nem várta senki hogy a nagy gépezet megmondja mit, és mikor tegyen, hanem tették, amit a józan ész diktált. A nagy élelmiszer láncoknál épp egy raklappal több víz volt kitéve mint máskor, és a barkácsboltokban a pultokra kikerültek a zseblámpák, elemek. A bevásárló kosarakban is éppen annyival volt több mint máskor, ami ilyenkor teljesen indokolt. Nekem ez tetszett a legjobban, hogy mindenki csendben tette a dolgát, és hogy a tömeg nem heccelte fel magát, hanem fegyelmezetten figyelt, mert tudta mi közeledik.

Pár nap elteltével ha vissza nézek, azt kell mondanom, tulajdonképpen nem történt semmi. Semmi, a felszínen, de azért mélyen ott legbelül? Igen, ott történt. Megértés.

A modulokból, és a híradásokból megértettem, hogy ez a térség biztonságos, Afrika száraz légtömege miatt a sziget csoport nem kedvelt célpontja a hurrikánoknak, legalábbis nem a nagyoknak. Láthatóan voltak, akik várták a hurrikánt egy jó selfie reményében, de valahogy nagyon elváltak ezek a hangok a tömegtől, amit jó volt látni. Érdekes volt azt is megtapasztalni, hogy máshogy kommunikáltam azzal aki itt volt, és épp a programját indítottam, mint azzal a várandós kismamával, aki még otthonról kérdezte, szerinted menjünk?  Én örülök hogy átélhettem így fejben, és lélekben, és hogy tanulhattam. Megértettem, hogy a természet erejének ember nem parancsol. Egy sziget, és egy hurrikán ennél szelídebben nem üzenhet, nem mutathatja meg önön valónkat, a kiszolgáltatottságunkat, nem mutathatja meg a végtelen törékenységünket, és nem ébreszthet rá máshogy arra hogy a nagy egység részei vagyunk, még ha ezt rendre el is felejtjük. Tíz napra a sziget befogadta az embereket, teljes szélcsend volt, mintha lélegzet visszafojtva várta volna, mi fog történni, hogy amikor kell, megvédjen minket. Mindeközben éreztem hogy nem neheztelt a hurrikánra, és nem ellenében akart védeni minket, hanem a nagy egység részeként, mert aktuálisan ez volt a dolga. A hurrikánnak, hurrikán dolga van, a szigetnek meg sziget dolga, és ők nagyon jól megférnek egymás mellett. Nincs előjel, nincs semmi felesleges vélemény formálás, nincs okoskodás, csak egyszerűen végzik a dolgukat. Bár mindent megteszünk, hogy tönkre tegyünk mindent magunk körül, a természet tudja azt amit mi nem, hogy mindenki az egész része, és elfogad minket úgy ahogy vagyunk. Hagyja hogy tegyük a dolgunkat, és ha azt gondoljuk a pusztítás az, hát legyen, csendben hagyja hogy pusztítsuk magunkat, őt, és hangos ítélkezés nélkül, megadóan készül sírba szállni velünk, az emberekkel. 

Megértettem még egy nagyon fontos dolgot, ami talán a legnagyobb megértés volt ebben a helyzetben. Rájöttem, hogy mennyire védett helyen éltem eddig a Kárpát-medencében. Otthon igazán el voltam kényeztetve, nagyon kevés olyan szélsőséges időjárási jelenség van otthon, ami alapjaiban változtatta meg egy napi programomat, vagy kényszerített több napra a lakásba. Ez itt másképp van. Éppen az a törékenység, amit egy sziget lét jelent, tanít meg arra hogy figyeljek. Minden reggel, és minden pillanatban. Nem félelemből, hanem azért, mert nem én diktálok. Hiába készítettem elő, egy több napos horgász túrát, ha az óceán nem enged, nem indulhatunk el, ha calima van, nem mehetünk fotós túrára, mert nincs mit látni, és bizony ha egy hurrikán helyzet áll elő, sok mindent nem csinálhatsz, csak egy valamit. Felkészülhetsz. És itt a felkészülés, nem csak az anyagi javaid biztonságba helyezéséről szól, vagy arról, hogy átalakítasz egy előre eltervezett programot, hanem arról is, hogy miközben lélegzetvisszafojtva vársz, és figyelsz, a lelked ösztönösen ráhangolódik a természetre, és miközben megfogalmazod a túlélésed fohászát, észrevétlenül kezdesz el együttműködni, és így az egység részévé válni. Kénytelen vagy elfogadni a halandóságodat, törékenységedet, és ennek megfelelően kellő alázattal tekintesz az óceánra, vagy kéred földanya bocsánatát, hogy megmenthesd a lelked, és természetessé válik, hogy nem csak magadét, nem csak a családodét, vagy barátokét, hanem mindenkiét. Mindenkiért szól a fohász, és ez az élmény tudta igazán megmutatni, hogy nincs jövőnk elkülönült lelkekként, csak a valódi egység változtathatja meg a világot. Éljünk hát egységben, elfogadásban, a természet törvényei szerint.

Az utolsó bekezdést a feleségemnek köszönhetem. Amikor a blogról beszéltünk, egy gondolata dekódolta ezt az üzenetet bennem, így ezt a posztot neki ajánlom köszönettel, és sok szeretettel.

Costa Calma 2019.10.19.